Kézdi Balázs (1938-2010) a Pécsi Tudományegyetem pszichológia szakának egyik alapítója, a pécsi klinikai szakképzés elindítója, a szigetvári pszichoterápiás osztály megalapítója, szervezője.
Az Ő nevét viseli az a díj, mellyel azokat a mesterképzésen végzős hallgatókat jutalmazzuk, akik tudományos vagy közösségi munkájukban kiemelkedően teljesítettek. Minden évben tanszékenként általában egy hallgatót jelölnek erre a díjra. Mára már hagyománnyá vált, hogy a Kézdi-díjat a jutalmazottak a Pszieszta éves tavaszi konferenciáján vehetik át.
Utánajártunk az Pécsi Pszichológia Intézet múltjának, ezáltal Kézdi Balázs életének és a díj történetének is. Prof. dr. Péley Bernadette-tel, Prof. dr. Bereczkei Tamással és dr. habil. Révész Györggyel beszélgettünk.
Ü. Benjamin (Ü.B.)
A beszélgetés célja az, hogy Kézdi Balázst közelebb hozzuk a hallgatókhoz, hogy így a Kézdi-díjról is halljanak, ezen keresztül pedig jobban megismerjék az intézet történetét. Az első kérdésem az lenne, hogy ki is volt Kézdi Balázs?
Prof. dr. Bereczkei Tamás (B.T.):
Kézdi Balázs alapította a pszichológusképzést, a pszichológia tanszék már korábban is megvolt. Tehát pszichológiaoktatás a pedagógia keretén belül zajlott eredetileg, jól mondom?
Prof. dr. Péley Bernadette (P.B.):
Igen, pedagógusképzésben volt.
B. T.:
Pedagógusképzésben pszichológiaoktatás az volt, de a pszichológusképzés körülbelül 20 éve létezik.
Dr. habil. Révész György (R.Gy.) és P.B.
’92 óta.
B.T.
Jó tehát, akkor már lassan 30 éve. Sőt, több, mint 30 éve? 31 év akkor… te jó isten, igen. Nem nagyon foglalkozunk évfordulókkal, csak megyünk előre. Szóval 31 éve kezdődött, és akkor indult el az első pszichológusgeneráció.
P.B.:
Akkor indult a drogambulancia is, ami szintén egy mérföldkő volt, annak az alapításában benne voltam.
R.Gy.
Abban is dolgoztunk mindketten. Akkor csináltuk a szakot.
P.B.:
Igen, ott jöttünk össze, Balázs még nem volt itt, még kint volt Szigetváron. Az akkori rektor, Ormos Mária nagyon támogatta, hogy Kézdi Balázs pályázza meg a tanszékvezetői helyet. De ez egy darabig azért konspiratív módon történt. Ugyanakkor meg azt gondoltuk, hogy ebbe nem lehet csak úgy beleesni, erre készülni kell. Így jött létre egy ilyen négyes fogat, amiben benne volt Kézdi Balázs, Révész György, Ülkey Zoltán és én. Mi hárman – Balázst leszámítva – a tanárképzős pszichológiában oktattunk. Nagyon komolyan dolgoztunk, akkor nyilván előrevetítve azt, hogy szeretnénk egy pszichológusképzést, de arról is gondolkodtunk együtt, hogy ha Balázs ide jön, akkor kiket szeretnénk még, hogy csatlakozzanak a tanszékhez, tehát egy ilyen szervezeti tervezés is zajlott.
Ü.B.:
Úgy tudom, hogy a Debreceni Egyetem pszichológusképzésének mintájára hozták létre a tervet, és később Kézdi Balázs nagyobb autonómiát kapott abban, hogy hogyan alakuljon a képzés.
R.Gy.:
Ez egész pontosan így volt, igen. Az előző tanszéki formációban (Kézdi Balázs tanszékvezetése előtt, mely még a tanárképzéshez tartozott– szerk.), ahol már együtt dolgoztunk Dettivel (Péley Bernadette– szerk.), nem nagyon volt lehetőségünk arra, hogy újításokat próbáljunk véghezvinni.
P.B.:
Semmilyen lehetőségünk nem volt.
R.Gy.:
És akkor Kézdi azt mondta ott fönn: „De hát azt ti tudjátok, hogy mit akartok.” És valami csodálatos egy időszak volt ez, volt egy ilyen nagy parafatáblánk, azon találtuk ki, hogy mi legyen a tantárgyak neve, meg hogy hogyan kapcsolódjanak egymásra a különböző tartalmak. De elveszett a szakindítási kérelem, az egy ilyen paksaméta volt, megint le kellett gépelnünk az egészet. Fogtuk a paksamétát és elmentünk Pestre. Ott nagy nehezen rábólintottak, de azzal a feltétellel, ha a debreceni program alapján fogjuk csinálni. És akkor összenéztünk Kézdivel és mondtuk, hogy na persze, hát nyilvánvaló, és tudtuk, hogy eszünk ágában nincs ezt csinálni.
P.B.:
Egyik képzésre sem hasonlított.
R.Gy.
Volt képzés az ELTE-n, Debrecenben és harmadik volt Pécs. A pécsinek volt egy dinamikus szemlélete, meg egy klinikai orientációja, utóbbi volt, ami elsőként meghatározta. Később jött természetesen az evolúciós pszichológia, meg a szociálpszichológiának – a kezdetben kuriózumnak számító – narratív megközelítése. Én úgy élem meg ezt az egészet, hogy amióta van a pécsi pszichológia szak, mindig is meg tudta mutatni az autonómiáját és az identitását.
B.T.:
Én azt gondolom, hogy az, hogy most mindenki elismeri Magyarországon, hogy a pécsi képzés meg a pécsi pszichológiai tudományos élet a legjobb az ELTE mellett, az abból is fakad, hogy mindjárt az elején nagyon magasra került az a léc. Kézdi Balázs nagyon magasra rakta, és azt gondolom, hogy ez három dolognak a következménye. Az egyik az, hogy Balázs klinikai szakember volt, a gyakorlatban dolgozott hosszú éveken keresztül, illetve remek szervező volt. Kettő: eszméletlenül jól meg tudta válogatni a fiatal kollégákat.
És három: a nyitottsága, hogy „csináljátok!”.
Megbízott bennük, és az egész fejlődött. Gyakorlatilag el lehet mondani azt, amit a Bolyai János fogalmazott meg, hogy a semmiből teremtett egy világot.
P.B.:
Előtte úgy zajlott minden félévkezdés a tanárképzéses pszichológia idején, hogy Gyuri (Révész György– szerk.) a legoptimistább oldalát vette elő, írt egy teljesen új tematikát, ami köszönőviszonyban nem volt az itteni elvárással. Az akkori tanszékvezető azt mondta, hogy hát ez nagyon érdekes, és minden maradjon a régi. Az más kérdés, hogy órán mit csináltunk…Emlékszem rá, hogy én nem azt néztem meg, hogy milyen fejlődéspszichológiát tanítanak az ELTE-n vagy a Debreceni Egyetemen, hanem mivel gyerekklinikus voltam, abban a szemléletben kerestem, például megnéztem, hogy az Anna Freud Centrumban mi az a pszichológia, amit leadnak az elméleti kurzusokon, nekem az volt az egyik ilyen kiinduló alapom, hogy ott mit oktatnak, és annak alapján kezdtem el építeni a saját fejlődéslélektan kurzusaimat.
R.Gy.:
Amikor a főiskolából egyetem lett, akkor az jelentette azt is, hogy könyvtárközi kölcsönzéssel nagyon sok mindenhez hozzá lehetett jutni. Aztán rengeteg úgynevezett ’inspekciós copyt’ kaptunk, ha írtunk mondjuk nagy kiadóknak.
B.T.:
Hozzáteszem, nem volt még internet, meg ilyenek. Könyvek, nyomtatott cikkek érkeztek a világ minden tájáról. Meg akkoriban, a ’90-es évek elején, a rendszerváltás után szabadabb volt a kommunikáció. Korábban erről szó sem volt, úgyhogy az az időszak is nagyon kedvezett. Kézdi Balázs nem a budapesti iskolák valamelyikéből jött, mint Szondi, vagy Mérei, vagy Ranschburg, hanem ő abszolút outsider volt – és azért ennek megvoltak a maga hátulütői is.
Ü.B.:
Úgy tudom, hogy a tanár úr orvosi diplomával rendelkezett, és később pszichoterápiás végzettséget szerzett, és a szigetvári pszichoterápiás osztály is az ő nevéhez kötődik.
P.B.:
Abban az értelemben igen, hogy Balázs amellett volt, hogy a jó pszichiátria az egy nyitott ajtajú pszichiátria. Open-door rendszernek hívta és azt mondta, hogy differenciált osztályok kellenek, tehát nem általános pszichiátriai osztály, hanem akut és krónikus osztályok. Ráadásul indult egy gyerek- és ifjúsági osztály is, tehát még életkor tekintetében is egy nagyon differenciált rendszert dolgozott ki. Kötelező szinten vezette be az osztályos nagycsoportot, mint a gyógyító folyamat részét. Ami szintén nagyon fontos, hogy az elektrosokkot – ami akkor még egy elfogadott eljárás volt – Balázs nem megtiltotta, hanem azt mondta, hogy mindenki használhatja saját felelősségére. Senki nem használta. Szerintem ezek talán a legfontosabb sajátosságai ennek a rendszernek, amit Balázs megpróbált meghonosítani.
R.Gy.:
Kicsit talán volt benne egy mentálhigiénés orientáció is.
P.B.:
Volt persze, mert a pécsi Mentálhigiénés Intézetnek ő volt az alapítója, ami a mentális betegek ambuláns ellátásáért felelt. Ebből a mentálhigiénés intézetből ment ki Szigetvárra.
Ü.B:
A szigetvári osztályt nemcsak vezette, hanem szervezte is valamilyen szinten?
P.B.:
Persze, ez egy hosszú szervezési folyamat volt, beleértve azt is, hogy a szigetváriakkal is meg kellett egyezni. Ez azért fontos, mert nagyon nagy ellenállásba ütközött, hisz mindenki attól félt, hogy a nyitott ajtó azt jelenti, hogy bolondok fognak rohangálni Szigetvár utcáin.
Ü.B.:
Úgy tudom, hogy ő alapította meg a pécsi S.O.S. É.L.E.T. Telefonszolgálatot. Hogyan kapcsolódik ez a pécsi pszichológiához?
P.B.:
Kapcsolódik. Ez egy önkéntes anonim szolgálat volt, most is az, a mai napig működik. Budapesten volt az első ilyen, aztán pedig nagyon hamar lett Szegeden is, mi voltunk a másodikak vidéken. Nagyon sokat dolgoztunk ott. Az itt lévő kollégáim és a hallgatóink is bekapcsolódnak időről időre ennek a szolgálatnak a munkájába. Úgyhogy szerintem megvan a folytonossága. Én azt gondolom, hogy pszichológusként, pszichológus hallgatóként sok szempontból nagyon sokat lehet tanulni ebben a szolgálatban. Rendes képzés van előtte, nem csak úgy bedobják a munkatársakat a mély vízbe. Kéthetente a stábüléseken komoly visszajelzések is voltak az önkéntesek munkájára.
Ü.B.:
Valamilyen módon ide kapcsolódik Kézdi egyik műve is, a Negatív Kód, mely az öngyilkosság témakörét a nyelvi tagadás felől közelíti meg.
R. Gy.:
Az egész tagadásra felszerelt kríziskommunikáció, hogy miért olyan nehéz a magyar nyelvben, vagy a magyar kultúrában felismerni ennek a tagadásnak az olyan szintű megjelenését mondjuk az átlagos beszédben is, ami nehezíti a krízisben lévő egyén kommunikációját.
P.B.:
Hát, nagy a csatornazaj az én-kommunikáció elmélete szerint.
R.Gy.:
Volt még olyan is, hogy a magyar nyelvet összehasonlították a némettel és az angollal. Gyakorlatilag így lehetett validálni azt, hogy létezik ez a bizonyos szuicidogén jellege a magyar nyelvnek, kultúrának. Volt egy nagyon érdekes példája Kézdinek, Dante Isteni színjátékából az öngyilkosok éneke, amit lefordítottak magyarra. Ahogyan az első fordítástól közeledünk a jelenkori fordítások felé, a jelen felé haladva gyakorlatilag majdnem kétszer annyi a tagadó szerkezetek megjelenése a fordításokban.
Ü.B.:
Ahogy mondták, 1980-ban meghívták a tanszékre a professzor urat, a PTE Tanárképző Kara ekkor formálódik és a tanszék vezetésére végül megválasztják őt. És ugye, ahogy mondták, bár ez kezdetben nem volt nyilvános, de a szakpszichológusi képzés kialakítása volt a cél.
B.T.:
Ő eleve úgy jött ide, hogy ezt megcsinálja.
Ü.B.:
Emellett a posztgraduális klinikai képzés kialakításában is részt vett, úgy tudom
P.B.
Nyilván, mondjuk ebben nagy szerepe volt azért, hogy sokat lobbizott Bagdy Emőkénél. Akkoriban ebben Bagdy Emőkét nem lehetett megkerülni, nagyon sok múlott azon, hogy ő támogatta, hogy legyen Pécsett szakképzés. Balázs emberekként tekintett ezekre a személyekre, akik valamiben megakadtak. Ebbe az is beletartozott, hogy például rendszeresen sakkozott azokkal a betegekkel, akik erre nyitottak voltak. Nagyon fontos volt neki, hogy milyen szinten kommunikál ezekkel az emberekkel. Nem véletlenül foglalkozott kommunikációval és a sérült emberek kommunikációjának sajátosságaival. Ez a dinamikus személyközpontú szemlélet itt Pécsett mondhatni belőle, az ő szellemiségéből fakadt. Volt egy-két másik interjú, ahol nyilatkozott arról, hogy mi is szerinte a pszichológusok szerepe.
„Alapképzettségem orvos, ezen belül pszichiáter és pszichoterapeuta. Ennek következtében több mint 25 évet dolgoztam a magyar egészségügyben, és ott szerzett tapasztalataim amellett szólnak, szóltak, hogy nagyon szükséges egy olyan professzió a pszichiátriai betegellátásban, amely (…) tudását illetően vetekszik az orvosokéval, de mégis az orvostól eltérő szerepet játszik a gyógyításban. Nevezetesen az a legfontosabb, hogy az elszemélytelenedés ellen tudjanak dolgozni, tehát van egy tudásuk és elhivatottságuk arra, hogy a személytelen orvoslásba belevigyék a személyességet.”
– Kézdi Balázs
B.T.:
Ebből a szövegből is látszik egyébként, hogy Balázs rendkívül tömören, formai szempontból pontosan fogalmazott. Én emlékszem rá, pszichológus hallgatók egymás között tépelődtek, de még tőlem is kérdezték, hogy vajon Kézdi Balázs egy-egy mondata mit jelent. Annyira zsúfolt volt a mondat és annyira minden a helyén volt benne, hogy azt kérték, bontsuk ki együtt a mondanivalót.
P.B.:
Balázs egy csomó idegen szót is használt, úgyhogy az egyik pszicho-mikulásra a gyerekek csináltak Kézdi-szótárat. Sőt, olyan mondatokat mondott, hogy emlékszem rá, napokig visszaköszöntek a fejemben, gondolkodtam rajta, hogy ez biztos jelent valamit, ha Balázs ilyen hangsúllyal mondta. Sokszor hangoztatta, hogy „a közhelyeket előbb dobjuk ki az ablakon, minthogy a valódi jelentésüket megértettük volna”.
Na most ez egy kurzusnyi mondat…
Azt gondolom, hogy ezt az intézetet, a „jelentés” fogja össze. A pszichológia végülis arról szól, akárhogy is nézzük, hogyha a pszichológiát egy szóval kellene kifejezni, akkor azt mondanád: „jelentés”.
B.T.:
Lehet, hogy mi, evolúciós pszichológusok mondjuk funkciónak hívjuk, de az ugyanaz.
Ü.B.:
Lehet úgy is fogalmazni, hogy Kézdinek az olvasat, a személyes interpretáció fontossága, az, hogy önálló gondolatai legyenek egy pszichológusnak, az tovább él az intézeten belül, és ez neki is köszönhető?
P.B.:
Hát ő ebbe sokat tett bele, igen. Reményeink szerint így van.
R.Gy.:
Szeretnénk, ha így lenne.
B.T.:
Mi is hagyjuk kibontakozni a hallgatókat, mindenféle módon támogatjuk a mai pályakezdőket. Már számos ösztöndíj is van, többet lehet külföldre menni, nyitottabbak a lehetőségek.
Ü.B.:
Hogyan tudunk a Kézdi-díjhoz kapcsolódni, az a szerepe a díjnak, hogy a diákokat ösztökélje a szakmai kiválóság elérése érdekében?
B.T.:
A Kézdi-díjat elsősorban olyanoknak adjuk, akik kreatívak, önálló gondolkodásra képesek, valami újat hoznak létre. Ez tulajdonképpen Kézdi szellemiségének megfelel. Nem témához kötött, nem arról van szó, hogy olyan témában kell lennie mondjuk, mint Kézdi Balázs kutatásai, távolról sem. Inkább a szellemisége legyen hasonló.
P.B.:
Kitartás, elköteleződés, új dolgok iránti érdeklődés.
R.Gy.:
Az üzenetnek meg szerintem mindenféleképpen tovább kellene vinnie azt, amit Kézdi megteremtett anno. Az, hogy megkapják a hallgatók ezt a díjat, gyakorlatilag egy felelősséggel is jár az ő számukra, hogy tovább vigyék ezt a szellemiséget.
B.T.:
Ugyan sokaknak nehéz volt az a szöveg, amit Balázs elmondott olykor, de számos hallgatótól hallottam, hogy amikor az előadóterembe Kézdi Balázs belépett és elkezdett magyarázni, akkor úgy érezték, hogy ott valami fontos történik.
Ő nagyon komolyan vette ezt és éreztette a hallgatókkal, hogy pszichológiát tanulni és művelni a világ egyik legfontosabb dolga. Ez kiemelkedő jelentőségű dolog.